2. Előzmények.

János apja a XX. század elején született és az Imre nevet kapta. Egy közepes kisvárosban iparos ember harmadik gyermeke volt, őt még további három testvér követte. A család nagyon szerény anyagi körülmények között élt. Mire a fiúgyerekek kitanulták apjuk szakmáját betört a nagy gazdasági világválság.

Ahogy az akkori iparos gyerekek valamennyien, egyetlen szórakozási lehetőségüket a munkásotthonban találták meg. Itt szocializálódtak és kerültek kapcsolatba a szociáldemokrata mozgalommal. Remek hely volt ez, színjátszó körrel, éjszakába nyúló sakk és ulti partikkal, és egy kevés, de mélyre szántó politizálással. A politika iránt fogékonyabbaknak volt vitakör, és rendszeresen meglátogatta a munkásotthont valamelyik országos hírű vezető a szociáldemokrata pártból. A fiatalok ámulattal hallgatták a művelt kiváló szónoki képességgel rendelkező elvtársakat. Imrét nem is az előadások tartalma, hanem a hangulata nyűgözte le.

Azután jött a második világháború, a családot zsidó származásuk miatt deportálták, a legnagyobb fiú meg munkaszolgálatos lett. A deportált családtagok közül szülei és két legkisebb testvére gázkamrában végezték.

Imre a háború után a lágerben ismerkedett meg későbbi feleségével, Ilonkával.

Ilona a huszadik század második évtizedének közepén született Erdélyben, egy középosztálybeli kereskedő családban. Szülei vallásos zsidók voltak, lányukat is ebben a szellemben nevelték.

Anyagi lehetőségük megengedte, hogy a kisváros legjobb iskolájába a zárdába járjon, és a hívő család zsidó lányát az apácák tanították. Érdekes, de roppant tisztességes és egyszerű volt még akkor a világ.

Mint minden úri kisasszony ezt követően kitanulta a varrást, és további feladata a megfelelő férj megtalálása volt. De ő nagyon válogatott, és a korabeli férfiak egyre fogytak mellőle.

1945 év elején meglátogatta fővárosi nagybátyját. Ezen a napon szállták meg a német csapatok Humániát, így a háború végéig már nem utazhatott haza. Egy darabig a rokonokkal együtt a gettóban élt, később, mint vidéki lakost deportálták. Öt lágert járt meg, és szerencséje volt, amikor megkapta a hastífuszt, másnap az amerikaiak felszabadították a munkatábort. Öt hónapig volt az amerikai kórházban eszméletlen állapotban, de meggyógyították.

A lágerből Imrével együtt először a fővárosba utaztak és nagybátyjánál érte a hír, hogy két testvére és szülei meghaltak. Nagyobbik öccsét, aki korábban férfi szépségversenyt nyert, mint munkaszolgálatos katonaszökevényt agyonlőtték. Kisebbik öccse a háború végén társaival feltörtek egy német élelmiszerraktárt a lágerben, és a sokat éhezett fiúk szó szerint halálra ették magukat.

Ilyen körülmények között találkoztak János szülei, és rövid ismeretség után összeházasodtak. Korábbi életüket egymástól nagyon eltérő értékrend szerint élték, de az átélt borzalmak mindent felülírtak. Csak egy dolog számított, a világgal szemben érzett keserűségüket meg kellett osztani valakivel.

A fiatal pár (34 és 30 évesek voltak) együtt utaztak Erdélybe, hogy Ilona családjának pusztulásáról bővebb információt kapjanak. A ház romjai között megtaláltak néhány eldugott ékszert, ez lett a tőkéjük, közös életük indításához. Mai szemmel a hozomány nagyon szegényes volt, de akkor ez a túlélést jelentette.

Imre szülővárosában kezdtek új életet. Két évig társbérletben éltek egy másik házaspárral, majd kaptak egy önálló szoba-konyhás lakást. A megtalált ékszerek egy-egy darabjáért vásárolták meg bútoraikat, és szereztek élelmiszert.

A helyzetük a fabadka bevezetésekor valamelyest konszolidálódott. Imre nagyon szerény fizetést kapott, mint a település legnagyobb üzemének szakmunkása, de ezért a kevés pénzért legalább már megvehették a legalapvetőbb élelmiszereket. És addigra az ékszerek már el is fogytak. Az arany nyaklánc utolsó kis darabjáért vásárolták meg János kiságyát. Az újszülött a korabeli gyerekek nagy többségével szemben úri módon kezdte életét, saját ágya volt. Imre keményen dolgozott kevéske fizetéséért, Ilona otthon volt Jánossal, és ellátta a huszonöt négyzetméteres háztartást. Az ifjú házasok esténként együtt örültek egymásnak és egy szem gyermeküknek, azután együtt siratták a háborúban elpusztult családtagjaikat. Más szórakozásra nem volt sem lehetőségük, sem igényük.

A szegénység Imrének nem jelentett újdonságot, de Ilonka keservesen megszenvedte új életének első éveit, míg beletanult a nyomorúságba. Ő, aki az első harminc évét viszonylagos jólétben élte le, akit kisasszonynak neveltek, most cselédként dolgozott saját háztartásában. Főzni soha nem tanították, a takarítást is csak tisztes távolból szemlélte, most a saját kárán tanulta meg a háztartási munka fortélyait. A kezdeti időkben a megfőzött ételek nagy részének végső állomása a szemetesvödör lett. Imre végtelen szeretettel és humorral értékelte párjának töretlen próbálkozásait. Minden elrontott étel kiöntésekor az ezzel együtt járó bosszúságot végül is felváltotta a keserédes tréfálkozás és a nagy egymásba feledkezés. Egyszóval, a nehézségek, a tragédiák és a szegénység ellenére János szülei a lehetőségekhez képest boldogok voltak. Két kézzel kapaszkodtak egymásba, és örömmel szemlélték szerelmük gyümölcsének fejlődését.

Ez a viszonylagos boldogság négy évig tartott. János három éves volt, amikor apja hirtelen rosszul lett és meghalt. Ma azt mondanánk, hogy szívinfarktusban. Akkor a kihívott orvos csak annyit tudott mondani: a szíve vitte el. Ilonka egyedül maradt három éves gyermekével, munka nélkül, család és barátok nélkül. 1949-et írtunk, az egész országban tombolt a nyomor és a pártok marakodása a hatalomért. Ilyen környezetben kellett az ifjú özvegynek újra fogalmaznia életét, munkát keresni, gyermekét elhelyezni, és egy nagy levegővétellel nekikezdeni a szép új jövőnek.

János megőrzött néhány képet apjáról, néhány álló pillanatképet, de vele kapcsolatos érzelmi emlékei nincsenek, csak a későbbi állandó hiányérzet maradt meg benne. Csupán csak a mosolygós arcát látja maga előtt. Érdekes, hogy ebből az időből ugyanakkor nincs az emlékeiben olyan kép, amelyben anyja is szerepel.