7. Élet a katonaság után.

János jelentkezett korábbi munkahelyén, ahol sok minden megváltozott közben, persze leginkább ő maga. Egy másik üzembe került, újabb emberek közé, új feladattal. Közben szaladgált, hogy elintézze a barátnője fővárosba helyezését. Ez nem volt egyszerű feladat, abban az időben, ha valaki az egészségügyben elvégzett egy iskolát, a minisztérium jelölte ki a munkahelyét. János járt egyik hivatalból a másikba, míg végül sikerült elintézni az áthelyezést.

Az üzemben, ahol dolgozott volt egy hegesztő szakmunkás, ötvenéves, egyedül élő ember. Gyönyörű almákat termelt a főváros környéki házában. János barátnőjével elment hozzá, és vettek néhány kiló igazán szép, üzletben soha nem látott csodát. Emberünkről kiderült, hogy kiválóan játszik hegedűjén, amit Japán útján vásárolt, amikor átvett egy húszezer dolláros díjat, első lett egy eszperantó novellapályázaton. Csodálatos, hogy nem csak Potrienek élnek körülöttünk.

János és barátnője elkezdtek berendezkedni szerény albérletükben. Újsághirdetés alapján vettek egy másfél személyes kimustrált heverőt, és egy rozoga ruhásszekrényt, nagybátyától kaptak egy kis Jancsi kályhát, a főbérlőktől egy kis asztalt két székkel. Más nem is fért el a szobának kinevezett mosókonyhában. A heverőjük melletti 25 centis téglafal olajfestékkel volt lekenve, ha fűtöttek folyt rajta a lecsapódott pára. A WC a folyosón volt, egy lavórban mosakodtak, és a munkahelyükön fürödtek. János a főbérlő középiskolás fiát korrepetálta, ez volt a bérleti díjuk.

János naponta három órát utazott a munkahelyére és vissza, ezért megpályázott egy a szomszéd utcában meghirdetett munkakört. Egy tizennégy fős technológiai osztályra kerestek szakembert, automata esztergagépek görbetárcsáinak tervezéséhez. Ezzel egy fő foglalkozott, de ő elment a cégtől.

Jánosnak annyi köze volt a feladathoz, hogy tudta mi az automata eszterga. Szerencsére, aki a felvételin kifaggatta sem értett hozzá jobban.

Amikor felvették, azzal a feltétellel vállalta a munkát, hogy kap egy hónapot a beilleszkedésre, addig érdemi munkát nem várnak el tőle. A fizetése korábban 1600 fabadka volt, most 1900-ra nőtt, ez nagy emelkedésnek számított. Könyvtárakból összeszedte a leendő munkájával kapcsolatos szakkönyveket, és keményen tanult. Napközben is vagy olvasta a könyveit, vagy a műhelyben járt a gépek között, nézte a beállító lakatos munkáját, akivel jól megbarátkozott, néhányszor elmentek egy pohár sört meginni munka után. Három hét elteltével muszáj volt az első görbetárcsát megtervezni, mert új alkatrészeket kellett gyártani. Úgy intézte, hogy a próba szombat délután legyen, amikor a műszakiak már nincsenek a gyárban. Lakatos kollégájával a kicsit félresikerült darabot helyrehozták, kiderült miben hibázott a szerkesztéskor, főnökei hétfőn már csak a végeredményt látták. A következő munkája már tökéletes volt.

Az osztályon kialakult egy hierarchia, a legnagyobb tisztelet a legidősebb és egyben legsötétebb kollégának járt, de ő valószínű itt született, az íróasztalánál.

A gyárban összesen hétszáz ember dolgozott, háromnegyed részben nők. Nagyon baráti volt a légkör, gyakran találkoztak a gyáron kívül is.

Az volt a szokás, hogy az új munkatársak meghívják kollégáikat, János egy általuk javasolt kerületi kis kocsmában tartotta az einstandot.

De összejöttek más alkalmakkal is, ilyen volt, amikor a régi óbudai Sipos halászkertbe mentek. Az intézmény éjjel fél tizenkettőkor zárt, és a társaság nem akart hazamenni. Velük volt az egy szem kolléganőjük barátja, aki akkor a párt újságjának sport rovatánál dolgozott. Mindenkit ismert, mindent el tudott intézni, ajánlotta menjenek a belváros egyik éjszakai bárjába. János szabadkozott, hogy ifjú házas, haza kell mennie, de barátunk ellenvetést nem tűrve közölte, hazaviszi és a feleségét is viszik magukkal. Fontos ember révén nyugodtan közlekedhetett egy-két pohár ital után is, ha a rendőrök igazoltatták, felmutatta újságíró igazolványát, tisztelegtek neki, és elnézést kértek. Így hát Jánost a jó barát hazavitte, ő felköltötte feleségét, és mentek a bárba. A többiek a taxikkal már odaértek, de nem volt hely. Józsi barátjuk hívatta a vezetőt, akit mint korábbi sportolót jól ismert, az irodából beállítottak nekik egy íróasztalt, és reggelig szórakoztak.

Kolléga nőjüknek volt egy másik barátja, egy Munkácsi és Derkovits díjas festőművész. A nyolcadik kerületi műtermében rendezett házibuliknak János és felesége rendszeres látogatói lettek. Érdekes, és nagyon szórakoztató embereket ismertek meg, feltárult előttük egy különös világ, a művészek és sznobok külön kis társadalma.

Közben, mint az előző sorokból kiderült János megnősült. Soha nem tudatosult benne, de házasságáig a női nemből csak édesanyját szerette. Az igazság az, hogy feleségébe sem volt szerelmes első látásra, a kapcsolatuk elején csak jó volt vele lenni. Kellett egy kis idő, hogy tudatalattija megengedje, hogy egy másik ember iránt komoly érzelmeket tápláljon. De szerencséjére jól ráérzett arra, hogy ki lesz az a személy, akibe a későbbiekben valóban bele tud szeretni. Fontos és meghatározó élmény volt számára ez a lassan kialakuló szerelem, kár lett volna az életéből kihagyni. És amikor ennek az élménynek részese lett, összeházasodtak.

Szerény esküvőjük volt, szigorúan az egyház mellőzésével. Az akkor legszebb 2. számú központi házasságkötő teremben volt a szertartás, utána nagynénje tartott kis lakásukban egy szolid összejövetelt a rokonok és barátok részére. Nem voltak sokan, de a társaság fele így is állni kényszerült. Az esküvőre egy barátja autóján mentek, szépen fel volt díszítve, és nagyon elegáns nyugati kocsi volt. Akkoriban kevés szaladgált belőle itthon, a szocialista országokban gyártott autókra is hat évet kellett várni, és arra is csak keveseknek volt pénze. A barátja apja diplomata volt, általában nyugati országokban nagykövet, pénzük és lehetőségük is volt arra, hogy gyermekük az arany ifjak életét élhesse. A rózsadombon laktak egy hatalmas villában, személyzettel, fiuknak a házban önálló lakása volt.

János és felesége az esküvőjük után a Mátrába mentek nászútra a Szakszervezetek és János anyjának jóvoltából. Gyönyörű két hetet töltöttek ott, sokat kirándultak, és részt vettek az üdülőben rendezett nagyszerű programokon. Az étkezés az ilyen üdülőkben jobb volt, mint az éttermekben.

Itt ismerkedtek meg és barátkoztunk össze egy idős házaspárral, akikkel később is tartották a kapcsolatot, a férj haláláig. Az üdülőben elkezdett nagy kanaszta partikat rendszeres látogatásaikkor náluk folytatták.

Munkahelyén, ahogy ez akkor szokás volt, központi parancsra megalakult a MHSZ tartalékos tiszti klub, és Jánost választották meg vezetőnek. Ez nyilván annak volt betudható, hogy a tartalékos tisztek között ő volt a legfiatalabb, és a többiek úgy gondolták, hogy dolgozzon az ifjúság. Eljárt a szervezet összejöveteleire, és szervezte a klub munkáját. Életének egyik legjobb kollektíváját találta meg a gyárban, mégsem maradt itt túl sokáig.

A következő év elején elhatározta, hogy felvételizik a műszaki egyetemre. A jelentkezéshez kellett a munkahely és a helyi szakszervezet véleménye is. A személyzeti osztály vezetője elmondta, hogy a káderfejlesztési tervben nem szerepel, ezért nem tudja javasolni, de a következő évben új terv készül, várjon egy évet, csakhogy János nem tudott várni. Ha valamit a fejébe vett, attól nem lehetett eltéríteni. A személyzeti vezető korrektül beírta a felvételi nyomtatványra, nem kifogásolják tanulmányait, de tanulmányi szerződést nem tudnak vele kötni, mert nem szerepel az érvényes terveikben. Ment a szakszervezeti titkárhoz, egy nagypofájú nőhöz. Őt korábban a rákosi rendszerben kiemelték és személyzetis volt, de ahogy konszolidálódott a szocializmus, visszatették betanított munkásnak, mert kiderült nem akar, vagy nem tud a sötétségből kiemelkedni. Elolvasta, hogy János gépgyártás technológus szakra jelentkezett, és azt írta nem javasolja a tanulmányait, mert nem a vállalat profiljába akar továbbtanulni. Honnan tudhatta volna a szellemi sötétség legmélyebb gödrében, hogy ez az egyetlen szak, ami igazán a cég profiljába vág. Ezen János úgy berágott, szólt öreg kártyapartnerének, hogy korábbi csalogatását most komolyan veszi. Ő ugyanis egy gyár személyzeti osztályvezetője volt, és minden találkozásukkor hívta Jánost hozzájuk dolgozni. Pista bácsitól kapott egy kikérőt, akkor ez feltétele volt az áthelyezésnek, és leadta a közvetlen főnökének. Fél óra múlva már az igazgató irodájában ült. Rajta kívül ott volt a főmérnök, az osztályvezetője, és a főosztályvezetője. János elmondta miért döntött így, az igazgató lerendelte a személyzeti osztály vezetőjét, ott mindenki előtt leszúrta, mint a pengős malacot. Azt mondta a szakszervezetist nem hívja az egy hibbant nőszemély, ha a személyzetis pozitívabb javaslatát látja, akkor Ő is javasolta volna. Egy órai rábeszélés után négyszemközt további ígéreteket tett, és nagyon fájt Jánosnak, hogy véglegesen nemet kellet mondania, de igazgatójának őszintén elmondta miért nem másíthatja meg döntését.

• Kotán elvtárs, nagyon sajnálom, hogy elhamarkodott döntést hoztam, de most már Pista bácsi előtt nem csinálhatok feneket a számból.

Újabb tapasztalattal lett gazdagabb, és a beszélgetés közben beígért szép jövővel szegényebb. Nem kellett volna felkapnia a vizet, hanem elmenni a főnökeihez segítségért, minden simán rendeződött volna. De a bolond ember a saját kárán tanul.

Anyja jóvoltából ezen a nyáron is be lettek utalva, most a badacsonyi szakszervezeti üdülőbe. Egyik nap elfoglalták a helyüket, másnap János visszament a fővárosba, az egyetem szóbeli felvételi vizsgájára. A vizsgabizottság tagjai nem a feleletével foglalkoztak, a vállalati vélemények képtelenségét tárgyalták meg. Utána közölték, hogy korábbi írásbelije is jól sikerült, és a vállalati vélemények ellenére fel van véve. Ez nem volt szokásos eljárás, de a vizsgabizottság tagjai meg akarták mutatni mennyit adnak a szakszervezet szavaira.

Este János visszament Badacsonyba és megünnepelték, hogy szeptembertől egyetemista lesz. Feleségének elmesélte középiskolai felvételijének a történetét, ahol ugyanígy a vizsga napján megtudta, hogy felvették, és megnyugodott, hogy a sors mégis csak kegyes hozzá.

Elkezdett dolgozni új munkahelyén, és szeptember elsején megkezdte tanulmányait is. Heti három délután járt be az egyetemre.

Október elején behívták a honvédséghez három hónap továbbképzésre. Annyit sikerült elérni, hogy minden szerdán délben elengedték, rohant az állomásra, aztán a fővárosban az egyetemre, utána futás haza, és fél tizenkettőkor felszállt a vonatra, ami vitte vissza a seregbe. Reggel ment a többiekkel a foglalkozásra. Hét végére hazaengedték őket, talány, hogy a kiadott feladatokat mikor volt ideje elkészíteni. De sokat éjszakázott, és időnként kis késéssel, de mindent sikerült elkészítenie. Rengeteg írásbeli és rajzfeladatot kaptak, ezeket szerdán, az egyetemen a tankör társak átadták neki. Rejtély, hogy oldotta meg a feladatokat, miközben az előadásokra nem járt be.

Szilveszter napján szerelt le, január negyedikén volt az első vizsgája. Több utóvizsgával, de a félévet teljesítette. A munkahelyén nagy szakmai kihívások nem voltak, egyik nap ment a másik után, és ő becsülettel végezte a mindennapi rutinfeladatokból álló tevékenységét.