4. A középiskolás évek.

János életének első jelentősebb része lezárult, megkezdte középiskolai tanulmányait, és kollégium lakó lett. Nem okozott számára gondot az idegen közösségbe való beilleszkedés, ehhez jó előgyakorlat volt nyaranta a gyereküdülőkben eltöltött két hét. Osztálytársaival jól megvolt, voltak barátai és haverjai, és volt olyan is, akivel közömbösek voltak egymással szemben, de olyan nem volt, akivel nem szívlelhették egymást. Emiatt a következő négy évet is kellemesen, nagyobb zökkenők nélkül élte meg. Osztálya jó kis közösség volt négy éven keresztül, annak ellenére, hogy évente volt némi fluktuáció. Kialakult ugyan három kisközösség, a helybeliek, a kollégisták és a bejárók, de lényegesebb kérdésekben az osztály egységes volt.

Osztályfőnöküket apróbb hibái ellenére a diákok többségével együtt János is szerette, de baráti viszonyba soha nem kerültek egymással. Pedig alig több mint tíz év korkülönbség volt csak közöttük. Csakhogy történt valami, ami a barátságuk útjába állt. De erről essen szó egy kicsit később.

A kollégiumban, egy szobában tizenketten laktak, hat darab kétszintes vaságy volt beállítva a falak mentén, középen két sorban hat-hat íróasztal egy nagy tömbbe rendezve. Ablakaik az utca túloldalán lévő dohánygyárra néztek, ennek két hozadéka volt. Este olyan világos volt, hogy az elalváshoz fejükre kellett húzni a takarót, másrészt nagyon sok fiatal nő dolgozott a gyárban, műszakváltáskor az ablakból lehetett őket bámulni. És persze lehetett mást is, de ez már egy más történet.

Délután fél ötkor a gondnok bezárta a kollégium ajtaját, addigra mindenkinek otthon kellett lenni, aki késett büntetést kapott. Hamar megtanulták, hogy késés esetén a szenespincén keresztül közlekedjenek.

Fél ötkor indult a tanulás, felkészültek a másnapi órákra. Szigorú, ugyanakkor betartható rendben éltek. A gondnok egyszerű, de szeretnivaló ember volt, mindig volt 10-15 kiválasztott fiú, akiket külön kezelt, ők késhettek, és egyéb disznóságaikat sem jelentette a tanároknak. János másodikas korától került a kiválasztottak közé. Természetesen ebben a klubban is volt tagsági díj. Rendszeresen segítettek a gondnoknak télen havat lapátolni, nyáron kertészkedni az udvaron, ősszel a faleveleket összeszedni. Ez nem volt megerőltető, mert ketten-hárman vettek egyszerre részt a munkákban, így havonta egyszer-kétszer került rájuk a sor. Ráadásul utána mindig kaptak valami jó házias ételt, a hólapátolás után forralt borral. János korán megtanulta, az életben mindennek ára van.

Szombat délután többedmagával lejárt a közeli kisállomásra vagont rakodni. Amit ott kerestek este el is költötték, de pazarul éltek. Náluk nagyobb Krőzus csak az a haverjuk volt, aki kimaradt az iskolából és elment az uránbányába csillésnek, ő tényleg mindig tele volt pénzzel.

Ez a város jóval nagyobb volt, mint addigi életének színtere, és nagyon szép környezetbe építették őseink. Dimbes-dombos zegzugos kis utcáit János sokszor koptatta a következő négy évben. Mivel a városban volt műszaki főiskola és orvosi egyetem, a fiataloknak több szórakozási lehetősége volt, ezeket a helyeket kellő intenzitással látogatták is. Akkoriban még fontos és anyagilag is elérhető volt a kultúra, volt több múzeum és kiállítóhely, voltak hangversenyek, több mozi és egy kiváló színház, ahol operát is játszottak. Az egész városnak volt egy természetes bája, és mivel a hegyek közé épült nagyszerű kiránduló helyek voltak karnyújtásnyira.

Jánosnak a városban élt egy rokona, rendszeresen látogatta őket, korabeli lányuk volt a partnere a táncklubban.

A rokonoknak volt egy operaénekes albérlőjük, aki bár Jánosnak apja lehetett volna, de nagyon jó barátok lettek. Időnként Ö is szponzorálta János szórakozásait, de ennél fontosabb, hogy általa szabad bejárása volt a színházba. Nagyszerű előadásokat látott ingyen, prózát, operettet és operát, megismerte a teljes színészi gárdát. Demokratikus parlamentünk kedvenc bohócát is gyakran látta akkoriban, mert hevesen udvarolt a színház egyik üdvöskéjének, persze az udvarlása és a bohóckodása között eltelt több mint negyven év.

Osztályfőnökük matematikát tanított, első óráin felmérte diákjai tudását. Már a második matematika óra után a tanári karban híre ment, hogy megvan az iskola matek zsenijének az utóda, János személyében. Ez azt eredményezte, hogy rendszeresen kellett a Matematikai Lapok feladatait megoldania, és önhibáján kívül részt vett több matek versenyen. Mindig jól szerepelt, az iskola elégedett volt vele, de ő akkor sem tartotta magát zseninek, csak egy jó fejű matematikára fogékony diáknak. A matematikai lapokban év végén leközölték évfolyamonként a tíz legeredményesebb diák nevét és fotóját. Mivel a tízek bandájának mindig tagja volt, nem hazudtolta meg osztályfőnökét. Felfedeztetésének köszönhetően soha nem felelt órán, de ha valaki egy feladatot nem tudott megoldani, ő volt az ügyeletes megoldó. Az volt a szokás, hogy a kisegítést mindig ötössel honorálta tanárjuk. Így Jánosnak ötször annyi ötöse jött össze, mint ahány felelete volt egy átlag diáknak. Ezért, ha egy írásbeli dolgozatot figyelmetlenség miatt elrontott, és csak négyest kapott rá, sebaj, évvégén volt két négyese és huszonhét ötöse. És a szabályokat, amiket be kellett magolni ő soha nem tanulta meg, minek, azt úgy sem kérdezik tőle.

Mindennek a harmadik évben átmenetileg vége szakadt, mert a tanár úr nagyon megharagudott rá. Az előtte ülő fiú gyenge tanuló volt, de a helyi első osztályú kézilabda csapat igazolt játékosa. Egy nap osztályfőnökük bejött, és a srácot elkezdte szidni hosszasan, beígérve, hogy a sporttól eltiltja. Tanáruknak nyilván igaza volt tartalmilag. De amilyen stílusban előadta kis magánszámát, az nagyon bántotta János túltengő igazságérzetét. Az egyik ilyen megjegyzésre odasúgta a mellette ülőnek: "nem szeretem, ha valaki nagyképű". Egy másik megjegyzésre a mellette lévő padsorban hozzá legközelebb ülőnek súgta: "aki le van szarva, ne ugráljon". Ezt már nem tolerálta a tanár úr, és mivel egyikünk sem volt hajlandó nyilatkozni az elhangzottakról, a terem három sarkába beállította őket papírral és ceruzával, hogy írják le, az elhangzottakat. Beígérte az iskolából való kirúgást, ha nem írnak semmit. Az először elhangzott mondatot János társa leírta. Másik cimborája látta, hogy János látványosan összegyűri a papírt, ezért azt írta le: "vasvillával nem lehet szilvát aszalni". Elképzelni is rossz, mi lett volna, ha az eredeti szöveg lát napvilágot. Persze a botrány így is óriási volt, tanárjukat így kikelni magából sem előtte, sem utána nem látták. És innentől János lett a fekete ülepű. A tanár úr, hogy megtorolja a sérelmeket minden órán többször is feleltette Jánost szabályismeretből, és egy betű eltévesztésért is egyest adott. Volt, hogy egy órán kettőt, vagy hármat. A félévi osztályzata kettes lett, és bár a téli szünetben a kedélyek csillapodtak, hiába volt a második félévben megint sok ötöse, ezt az évet négyessel zárta. Ebben az évben is a Bólyai lapok tízek bandájának tagja volt, de negyedikben közölte, egy négyes tanulótól ne várják el, hogy külön feladatokat oldjon meg. Negyedikben félévkor is és év végén is jeles volt, de nem ment többet versenyre, és nem küldött be feladatokat. Soha nem beszéltek róla, de János tudta, hogy osztályfőnöke magát is okolta, hogy nem bontakozhatott ki olyan mértékben, ahogy azt az első osztályban a tanár úr eltervezte. Csak János tudta, hogy ez nem osztályfőnökének a hibája, de tetszett neki, hogy tanárát a lelkiismerete nem hagyja békében.

A testnevelés tanárjuk fiatal korában a tornászválogatott tagja volt, ebben az időben a város sportegyesületének edzője. Első órán, aki azt vallotta magáról, hogy korábban tornászott, meghívta egy külön edzésre. János is jelentkezett, mert remélte, amikor a többiek futnak, ők tornászhatnak. Ez bejött, minden órán az osztályból a négy kiválasztott gyakorolta a kiadott tornagyakorlatokat, az osztály meg a tananyagban szereplő munkával gyötrődött. Jánosnak az atlétika, különösen a futás volt a mumus. De innentől kezdve nem kellett futni, viszont edzésre kellett járni a városi sportegyesületbe, hetente háromszor, és tanárjuk nagyon megkínozta őket. Többször előfordult, hogy edzés után János rosszul lett, ezért edzője és tanárja végül úgy döntött, hogy élsportolói karrierének véget vet.

Közben voltak versenyeken és János szekrényugrásban különösen jól szerepelt. Ennek köszönhetően a további években is a tornaterem volt kijelölve részére, míg a többiek az atlétikát gyűrték. De már nem volt igazolt sportoló, csak a középiskolai bajnokságokon képviselte az iskolát többnyire jó eredménnyel.

Mivel már nem terhelték a nagyon kemény edzések, János aktívabban folytatta az év elején elkezdett kosarazást az iskolai csapatban, és mert nem volt meg a magassága, begyakorolta a távoli dobásokat. Ha új ellenféllel kerültek össze, egy ideig szépen dobálta a kosarakat félpályáról. A palánk alá nem ment, semmi esélye nem volt a százhetvenöt centijével, és nem is volt elég rugalmas az ugrásokhoz. Általában a meccsek első harmadában játszott, aztán az ellenfél rá állított egy óriást, és neki vége volt, mint a botnak. De a következő szezonban már ismerték az ellenfelek, így egyre többet ült a cserepadon. Aztán úgy döntött, ez talán nem az ő sportága.

Amikor rövid tornászkarrierje befejeződött ment el néhány osztálytársával együtt ejtőernyősnek. A kosarazást még nem hagyta abba, de ezzel a sportággal a találkozása olyan volt, mint egy nagy szerelem, úgy érezte megtalálta az igazit. Télen kezdődött a tanfolyam, kora tavaszig csak elméleti oktatás és tornatermi edzés volt, igazán neki való. A csapatban ő volt a legjobb tornász, itt az edző nem gyötörte azzal, húzza ki jobban a mellkasát, figyeljen a spiccre, mindent lazán csináltak, nem kellett beleszakadni. Igazolt versenyzőként nemrég még a tüdejét köpte ki, itt meg kedvére dolgozhatott, mintha a táncklubban gyakorolnának.

Később az ugrások előtti esték és éjszakák, az maga volt a gyönyör. Kora délután kezdtek a Honvédelmi Szövetség klubházában. Mindenki összehajtogatta a saját ernyőjét, amit a vezetőjük az előírt fázisokban ellenőrzött. Utána pár órát beszélgettek, az öregebbek anekdotáztak, közben nagyon szolidan iszogattak, és nótáztak. A levegőben érződött a másnapra készülődés bizsergető feszültsége. Amikor már jól ráhangolódtak a következő nap várható izgalmaira, az egyik üres szobában kibontottak néhány ernyőt a tartalékokból, a földön szétterítették és ott aludtak tiszta selyem ágyukban. Reggel kipihenten ébredtek, megfürödtek, és a reggelit már a repülőtéren fogyasztották el. Aztán egész nap az ugrások lázában telt el, estére beteljesült a csoda, és izgalommal várták a következő alkalmat, ami egy-két hónap múlva volt esedékes. Közben minden pénteken délután tornaterem, ami Jánosnak ebben a formájában és ezzel a tempóval nagyon bejött.

Ám egyszer csak váratlanul ennek is vége szakadt. A nyári szünet előtti utolsó ugráskor az iskolájukból egy fiúnak nem nyílt ki az ernyője, lezuhant és meghalt.

Ehhez a sporthoz iskolai és szülői engedély kellett, és az iskola minden diákjának visszavonta az engedélyét. A szülői engedélyt korábban János maga írta alá, de az iskola engedélyét nem lehetett manipulálni. Még mindig csak a második év végén jártak, új tartós elfoglaltságot kellett találni, ha ezt a nagy szerelmet ki akarta heverni.

Ott volt előtte az egész nyári szünet, hogy döntsön arról, mi legyen a következő sportág, amiben kipróbálhatja magát. Másod unokatestvérével még az előző év őszén beiratkoztak egy tánciskolába, unokahúga utána táncklubos lett, Jánost lekötötte a sport. Szeptember első napjaiban elment a klub egy házi versenyére, és megdöbbent, hogy a jól táncoló unokahúgát hogy visszahúzza falábú partnere. Azonnal eldöntötte, ez lesz az ő következő sportja. A fiút leépítették és belépett a helyére. A következő másfél évet végigtáncolták, heti két edzés, hétvégeken bemutató vagy verseny. Azt mondták, akik látták őket, hogy nagyon szépen táncolnak, János mindenesetre élvezte.

Másfél év után abbahagyták a táncot, mert közben partnerének életében megjelent a nagy Ő, és kevés idejük maradt egymásra. A fiú, aki jó barátja lett, tisztiiskolás volt, minden hétvégén hazautazott, de a táncospár gyakran ment versenyre. Próbálták egy darabig, hogy az udvarló is a versenyek színhelyére menjen, de ilyenkor nem volt idejük egymásra, ezért a szerelem győzött a tánccal szemben.

Ekkor már közel volt az érettségi, közben albérletbe költözött, mert a kollégiumból kirúgták. Ezek az események elterelték figyelmét a táncról.

Unokahúga későbbi férjével minden otthon töltött hét végén abban az étteremben szórakoztak, ahol annak édesapja éppen játszott a zenekarával. Ha verseny volt, csak szombat este, más hétvégeken vasárnap is. A banda mindent játszott, kezdték szalonzenével, adtak egy kis jazzt is, de mindig nótázással fejezték be. Rengeteg dalt tanult meg János ekkoriban és megszerette a cigányzenét. Addig sem volt ez idegen számára, mert anyjának baráti köre, az összejöveteleiken mindig nótázott, és a gyerekek játék közben gyorsan megtanulták a dalokat. Az otthoni iskolára jött most ez a továbbképzés, csak már egyetemi szinten. Később már felnőttként János baráti köre mindig csodálkozott, honnan a nagy nótaismerete, hát ez az ő nagy titka.

János még első osztályos korában beiratkozott az iskola fotószakkörébe. Tíz éves korától fotózott, az alapokat és a labortechnikát anyjának egy munkatársa tanította meg neki. Nagy türelemmel vezette be a képszerkesztés, témaválasztás, és a labortechnika rejtelmeibe. Természetesen egy gyerekeknek készített filléres gépe volt, csak ámult, milyen jól felszerelt az iskolai szakkör. A vezető tanár viszont felfigyelt János amatőr szintű profizmusára. És ő nagy élvezettel vette használatba az ottani gépeket, kedvence egy harmincas években készített Voiklender típusú tükörreflexes matuzsálem volt. Csodálatos képeket készített vele, négy évig voltak jó barátok ezzel a kamerával. De volt egy az akkori időkben komolynak számító Praktika is, és egy igazán jó laborfelszerelés. János mire magához tért ő lett az iskola fotósa. Minden fontos eseményen jelen volt, ha az nem ütközött egyéb elfoglaltságaival. Általában nem ütközött, mert ezek az események többnyire iskolaidőben voltak. És közben részt vett fotóvetélkedőkön, és képkiállításokon. Minden évben nyert néhány díjat, ezeket az iskolának adta, természetesen a pénzbeli elismeréseket megtartotta.

1963 tavaszán kiírtak egy fotóvetélkedőt, amelyre az ország összes középiskolájából lehetett jelentkezni. A területi döntők első helyezettjei mehettek az országos versenyre. Ezzel együtt fotókiállítást is szerveztek. A kiállításon János fődíjat kapott egy képsorozatáért, valamint annak egyik képe különdíjas lett, és a vetélkedőt is megnyerte.

Ekkoriban csillapodott le az osztályfőnöke és közötte kialakult nagy balhé. Amikor az iskolában a díjakkal jelentkezett mentoránál, a kollégium igazgatója ezt a tevékenységét a rá jellemző szarkazmussal ismerte el.

• János, én azt hittem te egy kiváló matematikus leszel, és kiderült, csak egy középszerű fotós.

Természetesen tudta, hogy az igazgató úr büszke az eredményére, de a nagy balhé óta nem beszéltek, és így akarta az értésére adni, hogy korábbi cselekedetét elítéli.

Iskolaigazgatójukat, a minisztériumba helyezték, és mentora került a helyére. A kollégium lakóinak legnagyobb sajnálatára a világ legundorítóbb emberét kapták meg az új kollégiumvezető személyében. Addig felügyelő tanárként dolgozott és közutálatnak örvendett. Új rendet vezetett be, amivel megbukott, elvárásait sem tanártársai, sem a diákok nem tudták betartani. De bizonyára jó káder volt, akkoriban ez fontosabb volt, mint a rátermettség.

A diákok korábban megszokták, hogy aki valamit hibázott a házirend, a tanárok, vagy társai ellen, büntetésként kapott két vagy három óra favágást. Ez egy jó rendszer volt, a bűnös megkapta a büntetést, és a fűtéshez szükséges fa mennyisége is fel lett aprítva. Mindenki jól járt, az a kis fizikai munka meg kifejezetten jót tett a fiuknak.

Közutálatnak örvendő igazgatójuk ezt a rendszert megtartotta, mert a fát valakinek fel kellett aprítani, de megtoldotta azzal, hogy hegyi beszédet tartott a bűnösöknek. János negyedikes volt, félév előtt voltak, és vagy tizenöten hallgatták egy nagyon utált ember szájából a teljesen értelmetlen zagyva szöveget. Mindenkinek más volt a bűne, csak a reájuk váró büntetés volt egyforma. A favágásnál sokkal tragikusabb, hogy mindezt végig kell hallgatniuk. A zagyvaságok között Potriennek (a fiuk egymás között csak így hívták) volt egy megjegyzése.

• Nem hagyok a fejemre szarni.

Erre János válaszolt sajnos akarata ellenére túl hangosan.

• Ne is, nyisd ki a szád.

Ezt a kétségtelenül minősíthetetlen viselkedést, a kollégium igazgatója azzal torolta meg, hogy azonnali hatállyal kirúgta Jánost, amin persze ő akkor nem is csodálkozott. Néhány nap volt a téli szünetig, ezt még a kollégiumban töltötte, és keresett egy albérletet, ahová a szünet után másodmagával költözött be.

Az utolsó félév gyorsan elszaladt, Jánosnak külön feladata is volt. Az egyik helybéli osztálytársukat vesével műtötték, és hónapokig kórházban volt, majd otthon lábadozott. János vállalta, hogy segít neki az elmaradt tananyagot bepótolni. Rendszeresen járt hozzá korrepetálni és ennek köszönhetően, a fiú velük együtt leérettségizett. A srác szülei nagyon hálásak voltak neki, meghívták egy ünnepi ebédre, albérleti társával együtt. A beteg fiú papája egy kis hordó bort homokba ásott, amikor fia elkezdte a technikumot, azzal hogy az érettségi után veszi elő. Most nekik ezt a bort kellett meginni. Déltől késő estig ettek és ittak, már senki nem tudja, hogy kerültek haza albérleti szobájukba. Másnap mindketten nyomták az ágyat, és tíz percenként rohantak az udvarra. A következő évben biztosan jó termést hozott a szőlő.

Csináltak egy jó kis érettségi bankettet, éjfélkor megnézték két osztálytársukat, akik megfürödtek a szökőkútban, mert az ígéretet be kell tartani. Nem semmi volt a produkció, a hőmérséklet tíz fok alatt, de akik kint voltak élvezték az eseményt. Azután szétszéledtek, és csak tíz év múlva találkoztak. Akkor fogadalmat tettek, hogy ötévente szerveznek érettségi találkozót, és fogadalmukat, azóta szigorúan betartják. Sajnos minden alkalommal kevesebben vannak, de az élet már csak ilyen.