3. A kezdetek.
Abban az időben bölcsődék nem voltak, óvoda is nagyon kevés. Szerencsére kiderült, hogy Imrét milyen sokan szerették, temetésén a fél város jelen volt, kortársai szerint sem előtte, sem azt követően ekkora temetés nem volt a városban. Hogy ennek köszönhető e, vagy a proli tisztességnek, nem tudni, de Imre régi barátai, akik munkásmozgalmi múltjukra való tekintettel már valamilyen vezető tisztséget láttak el, intézkedtek. Jánosnak lett óvodai férőhely, Ilonkának munkahely. És kezdetét vette egy fiatal magányos édesanya nyomorúságos, küzdelmes élete.
János hat munkanapot az óvodában töltött, anyja a munkahelyén dolgozott. Közös napjuk csak a vasárnap volt, ekkor Ilonka takarított és főzött, János meg körülötte sertepertélt. Közös játékra nem sok idejük maradt, de jól megvoltak ők ketten.
Hát így kezdődött el János szocializációja. Most, hogy ezen elgondolkodik, kevés emléke van az óvodáról, néhány pillanatfelvétel, ahogy bent a teremben, vagy az udvaron játszanak. Egy kép nagyon erősen megmaradt benne. A gondnok locsolja az udvart, a nap hét ágról süt, és a párás levegőben gyönyörű szivárványt lehet látni. Valószínű ez volt élete első szivárványa, azért ilyen éles a kép. Vagy ez volt a legszebb, amit ebből az időszakból magával vihetett, ki tudja? Társai munkás, vagy káder gyerekek voltak, más ezekben az években nem juthatott óvodai férőhelyhez.
A foglalkozásokra már nem emlékszik, nem hagytak benne mély nyomokat. Pedig vannak emlékei még hároméves kora előtti időből is. Emlékszik például arra, amikor apja kerékpáron jött haza. Egy kézzel fogja a kormányt, a másik kezében lógatja első biciklijét, egy kis háromkerekűt. Vagy amikor nyulat hozott neki húsvétra, anyja nagy örömére. De amit az óvodában hallott, vagy tanult, arról nincs semmi, ahogy mondani szokták, se kép, se hang. Ugyanígy nem emlékszik az óvó nénikre és a társaira sem. Ez a három év úgy ment el, hogy nem maradt belőle semmi.
Anyja többé nem ment férjhez. Ismét válogatott, mint leány korában. Aki őt feleségül vette volna, az neki nem felelt meg, akit ő szeretett volna, annak nem kellett a gyermekes özvegyasszony. Így hát Ilonka további életében társa a küszködés volt, hogy egy szem gyermeke minél többet megkaphasson, és ez az akarata sokszor felülmúlta erejét, és képességét.
Érzelmileg Ilonka különös ember volt, még a majomszeretetében is érződött a nagy keserűség. Hogy mindig ilyen lehetett, nem valószínű, nyilván a családja elvesztése és a háború utáni számára rendkívül nehéz évek tették ilyenné. De János így szokta meg és így szerette. Érdekes kapcsolat alakult ki közöttük. János kiskamasz korától már elhárította a fizikai babusgatást, de érzelmileg ez soha nem szűnt meg közöttük. Esténként különösen télen, amikor korán sötétedett, leültek a szobában, Ilonka a karosszékébe, és János tudta, hogy anyja a szeme sarkából figyeli, miközben valamivel elfoglalta magát. Érezte, hogy szeretete, mint egy láthatatlan háló körbezárja, és vigyáz rá. Később már felnőtten családos emberként is gyakran érezte, hogy ez a szeretetháló körbeveszi, és a hálóból sugárzó szeretetenergia árad felé. Sokkal később, Ilonka halála előtti években figyelt fel János arra, hogy ugyanígy ülnek a szobában, csak most az ő hálója veszi körbe anyját, és ugyanúgy óvja és félti, ahogy annak idején ő tette vele. És pontosan tudta, hogy anyja ugyanígy érzi. Talán ennek is köszönhető, hogy minden tragédia és betegség ellenére Ilonka 88 évet élt. János, hálás a sorsnak, hogy anyja életének utolsó másfél évtizedében erkölcsileg és anyagilag ott lehetett mellette és legalább részben visszaadhatta, azt a szeretetet és törődést, amit tőle kapott.
Komoly segítséget jelentett számukra, hogy Ilonka amerikai nagybátyja minden hónapban küldött húsz (nem tévedés) dollárt. Ezt egy erre hivatott intézménynél lehetett levásárolni, rendszeresen kaptak egy kis füzetet, abból minden hónapban kiválasztották a kért terméket, és postán jött a csomag.
Akkoriban az üzletekben nagyon szegényes volt a választék, csak egy példa, kakaóport nem lehetett kapni, csak egy reggeli italnak nevezett valamit, aminek semmi köze nem volt a kakaóbabhoz. János amióta az eszét tudja minden reggel kakaót ivott valódi holland kakaóból. És abban az időben még valódi tejből, mert minden reggel jött a tejes néni, és hozta a frissen fejt tejet. És ha volt otthon elég kakaó, nyers babkávét kértek, mert azt jó pénzért el tudták adni, az üzletekben csak pótkávét árultak. Ilonka annyi kávét mindig megtartott, hogy vasárnap egy igazi feketét ihasson. És ha maradt a húsz dollárból néhány cent, azért svájci csokoládét vettek, mert az üzletekben természetesen az sem volt. Ezek voltak nagy szegénységükben az ő luxuscikkeik.
Az amerikai nagybácsi egyik lánya évente kétszer összeszedte a családban azokat a ruhákat, amit már nem hordtak, és csomagban elküldte. Többnyire János méretében, de egy két felnőtt ruha is akadt közöttük. Napokig gondosan válogatták, mit tartanak meg, a többit eladták. Nagy volt a kereslet, mert ilyen ruhákat hazai ember még nem látott. Nyugatra nem lehetett utazni, a mozikban szovjet filmeket vetítettek, nyugati sajtótermék nem volt, és a hazai könnyűipar termékei a bányászbéka alsó fertályának a színvonalát sem közelítették meg. Ez volt a lódenkabát, svájci sapka és szatén harisnya korszak. Ezért, ha valaki a náluk megvett ruhadarabját felvette egy társasági eseményre, királynak érezhette magát. Ilonka soha nem tartott meg magának a ruhákból semmit, nem járt olyan helyekre ahol ezzel érdemes volt kérkedni, egyébként is az érte kapott pénzre szükségük volt. Természetesen a gyerekruhák többségét is eladták, de azért mindig maradt néhány nagyon szép darab, a kakaó mellett ez volt a második luxus János akkori életében.
Aztán jöttek az iskolaévek. Az első két osztályt a tanítóképzőben végezte. Úgy látszik anyja ragaszkodott a tradíciókhoz, a városka legjobbnak vélt iskolájába íratta gyermekét. Az első osztályba még az intézmény régi épületébe járt, innen már vannak emlékei. Szerette az órák közti szüneteket, amikor kint az udvaron játszhattak a nagy diófa árnyékában. És emlékszik, ahogy a lányokkal leveleztek órák alatt, a gyakori lebukás veszélyét felvállalva. Mert koedukált iskolába járt, abban az időben ez még ritkaság számba ment. A második osztályt már az iskola új épületében végezte, és az akkor modernnek számító iskolaépületből nagyon kevés emlékképet őrzött meg. Azután harmadiktól már a lakóhely szerinti iskolába járt. A szokásos iskolareformok egyike kötelezővé tette a körzetesítést. 1954-et írtunk, ez már a szigorú uniformizálás időszaka volt. A szocializmus nagy lendülettel, töretlenül épült, hála a testvéri Szovjetuniót és hazánkat vezető két nagyszerű vezérünk áldásos tevékenységének. Apropó, természetesen az áldást a kommunista párt osztotta, mert az egyházak szigorúan háttérbe lettek szorítva. Nagyon bátor és karrieristának egyáltalán nem nevezhető volt az, aki ezekben az években templomba járt.
Jánosék otthon nem tartották a vallást. Anyja nagyon ritkán vitte templomba, valószínű az előző évek tragédiái kérdésessé tették számára isten létezését, és kiölték zsigereiből az ifjúkorában belétáplált vallásos hitet. Az iskolában pedig egyre erősebben érvényesült az új hit az ateizmus, János már ebben nőtt fel. Alsó tagozatban még volt fakultatív hittanóra, önkéntes alapon, de napról napra kevesebb résztvevővel. A hívő emberek egyre fogytak, aki hű maradt istenhez, otthon imádkozott, csendben, mert ez abban az időben nem volt sikk. Egy idő után azután be is szüntették az iskolai hitoktatást. János számára az lett a természetes, amit ezekben az években tanult az iskolában és a mindennapi környezetében.
Könnyen vette az akadályokat, a tanulás nem kívánt tőle komoly erőfeszítést. Nem volt soha eminens tanuló, mindig csak annyit foglalkozott az iskolai anyaggal, amennyit a maga értékrendje szerint szükségesnek tartott. Ez az általános iskolai években többnyire a házi feladat megírását jelentette. A tananyagot a pedagógusok magyarázata és társai feleletei alapján sajátította el. A logikai és készségtárgyakból általában jeles volt, a humán tárgyakból négyes, kivéve a fogalmazást, mert számtan egyéb tárgy mellett ez volt az egyik erőssége. Tanítói eleinte próbálták rábírni, hogy tanuljon többet, de ő makacsul ellenállt.
Sok ideje maradt az iskolán kívüli időtöltésre, játszott a haverokkal, kirándultak, pecáztak. Olyan kertes házban laktak másik hat családdal együtt, melynek kertje alatt egy patak folyt, azon túl egy nagy rét volt, a rét túloldalán egy folyónak nevezett patak, és azon túl az erdő. Szép, élményekben gazdag gyerekkora volt. Az udvarban és a kertben sok volt a gyümölcsfa, de a legízletesebb gyümölcsök mindig mások kertjében teremtek. És az idegen gyümölcsfák megdézsmálása jót tett az adrenalin termelésüknek is. Sokszor előfordult, hogy a gazdák megkergették őket.
Az udvarban lakott egy vele egykorú fiú, és a szomszéd házakban is voltak még néhányan ebből a korosztályból. Összeállt egy kis csapat, amolyan szolid banda. Együtt lógtak iskola után, nyáron sokat fürödtek a patakban, télen csúszkáltak, később korcsolyáztak. Sokszor csak este kerültek haza, ebből néha voltak kisebb botrányok, de mindnyájuk szülei dolgoztak, és nem tudtak rájuk felügyelni. Amúgy nem voltak rossz gyerekek, nem ártottak senkinek, csak élték az életünket. János, ha gyermekkorára gondol, sajnálja fiait, hogy ilyen élményekben nem lehet részük.
Elvileg János tanulószobás volt, a délelőtti órák után csoportosan elmentek a város egy másik iskolájába ebédelni. Milyen a sors, ott volt az ebéd, ahová második osztályban járt. Utána visszamentek az iskolába, és mindenki megírta a leckéjét. Mivel ezt a feladatot ő gyorsan abszolválta, kisírta anyjánál, hogy a lecke bemutatása után a napközis tanár hazaengedje. Így három-négy óra között már otthon volt, addigra társai is többnyire elkészültek a leckéjükkel. Ugyanis ő, mint bandafőnök kötelezővé tette, hogy iskola után először mindenki írja meg a másnapi házi feladatát. A haverok szülei ezt rendkívül nagyra értékelték, így a bandázásuk szülői támogatást élvezett. Természetesen nem az akkor már kötelező szocialista öntudatból eredt ez a követelése. Világ életében azt szerette, ha körülötte nyugalom és béke van. Önző egyéni érdekből nem akarta, hogy jól szervezett kis csapatuk működését a felmenők rosszallása megzavarja. Egy idő után a többi anyuka előtt ő lett a bezzeg Jani. Ehhez hozzájárult, hogy általában jeles bizonyítványa volt, udvarias volt a felnőttekkel, korához képest választékosan beszélt. Mindenki tudta róla, hogy sokat olvas, verseket ír, és szívesen segített társainak, ha valamit nem értettek meg az iskolában. Mindezek mellett jókat nevettek, amikor a fiúk elmesélték azokat a hegyi beszédeket, melyekben ő volt a követendő példa. Barátai pontosan tudták, hogy ő nem stréber, csak megfontoltan és tisztességesen céltudatos.
A kertjüknek két része volt, a felső és az alsókert. A felsőkertet és az udvart valaha egy egyszerűbb kovácsolt vaskapu választotta el, de ebben az időben már nem volt zárható állapotban. A kapu egyik oldalán az eredeti kőpillérekkel épített hegesztett acélpálcás betétekkel készített kerítés csatlakozott az udvar utolsó lakását határoló falhoz. Ez egy szoba-konyhás házmesterlakás volt. A kapu másik oldalán drótkerítés, mely a házmesterék baromfiudvarát zárta le. A felső kert egy részét konyhakertnek használták korábban, a kapu mögött egy út szelte ketté, mely végigvezetett mindkét kertszakaszon. Az alsó és felső kert között egy romos kőkerítés volt, melynek közepén a kapunak már csak a helye volt meg. A kerítés előtt mogyoróbokrok sora állt, mögötte roskatag disznóólak sorakoztak. Közülük egyet használt a házmesterük, a többi korhadtan várta, hogy egy nagyobb széllökés alkalmanként egy-egy oldalát kitépje. Az alsókert teljesen elgazosodott, senki nem művelte. Időnként, ha a Malomárok kiöntött, az alsó kert nagy része víz alá került. Ilyenkor a bokáig, néhol térdig érő vízben gázolva gyűjtötték a varangyos békákat, és ijesztgették velük a lányokat. A kert végét egy drótkerítés zárta, melyet néhány helyen alaposan letapostak, a ki-be mászkálások következtében. A szomszédok felé a kerítés több szakasza hiányzott, gyakorlatilag szabad átjárást biztosítva a betolakodóknak. De csak kitolakodók voltak, itt jártak át a szomszédokba, az ottani gyümölcsfákat megdézsmálni. A kerten végigfutó földút mellett egy kis árok haladt egészen a Malomárokig. Ez az árok vezette el a lakásokban lévő falikutak szennyvízét. Csak az utcához legközelebbi két lakásban volt fürdőszoba, a többi lakás komfort nélküli volt, a pottyantós klozetek az udvar végében voltak külön épületben, a baromfiudvar szomszédságában. Évente többször hoztak egy kocsi tőzeget, ebbe keverték bele az emésztőből kimert emberi fekáliát, amit utána ugyanazzal a kocsival elszállítottak. Ilyenkor napokig bűzlött az udvar, a különös esemény napjáról nem is beszélve. Később az udvar felső részében építettek egy WC blokkot, ahol természetesen fűtés nem volt, így a víz minden télen elfagyott. Ha használták, a leöblítéshez vitték vödörben a vizet.
Az udvarban és a kertben sok öreg fa volt, nagyszerű lehetőség a famászás gyakorlására, és friss gyümölcsben a nyári és őszi szezonban soha nem volt hiány. Az udvar és a kert volt időtöltésük fő színtere. A felhagyott disznóólak voltak a főhadiszállásaik, innen rohamozták meg az ellenséget. Ha mégis nagyobb mozgástérre vágytak, a kert mögötti rét és erdő a rendelkezésükre állt.
A kertet a kerítésen kívül a Malomárok zárta le. Ebben, normális időben térdig érő víz volt, egyes vízmosásos helyeken derékig érő. Ezek a helyek lettek az ő úszómedencéik. Jó időben gyakran mártóztak meg, mindig rövid időt töltve a vízben, mert a felkeveredett iszap néhány perc után feketévé tette uszodájuk vizét. Nem is beszélve a sok piócáról. Hamar megtanulták, hogy ha egy pióca tapad a testükre, rászórnak egy tenyérnyi homokot, és jól megdörzsölik. Hatásos szer volt a vérszívók ellen.
Máskor pecáztak, és rengeteg öt-tíz centis méretű snecit fogtak. Vagy piócákat szedtek, és ez is nagyszerű lehetőség volt a lányok riogatására a környéken, és az iskolában.
Egy régi filmben látták a moziban, hogy katonák gránáttal fogják a tengerben a halakat. Ezt nekik is ki kellett próbálni. Gránátot persze nem tudtak szerezni, de korlátlan karbid beszerzési forrásuk volt. Tőlük a harmadik házban volt egy lakatos műhely, ahol abban az időben még acetilénfejlesztő készülékkel hegesztettek. A műhely sarkában, ládában állt a karbid, őrizetlenül. Ugyanebben a házban volt a városi gőzfürdő, a medence túlfolyó csatornáját a malomárokba vezették. Az állandóan csörgedező meleg víz és a benne úszkáló emberi hámszövetek a halak tömegét csalta erre a helyre. A velük szemben lévő patika udvarából szereztek csavaros tetejű gyógyszeres üvegeket, ezeket megtöltötték apró kövekkel és karbiddal. Az árokparton merítettek az üvegbe egy kis vizet, gyorsan rátekerték a doboz tetejét és a vízbe dobták. A kövektől a házi bombák elsüllyedtek, és az acetilénfejlődéstől a nyomás szétrobbantotta az üveget. A detonáció a halak gerincét eltörte, a tetemeket csak össze kellett szedni a víz tetejéről. Aznap a tyúkok és a környékbeli macskák betegre ették magukat. És szerencséjükre soha nem történt velük üzemi baleset, a teremtő gondoskodott róluk.
Volt az alsó kertben egy óriásira nőtt szomorú fűzfa. Ennek felső részén építettek a szétbontott disznóólak deszkáiból egy kilátót. Ha semmi jobb nem jutott az eszükbe, felmásztak a fa tetejére, és a lombok között megbújva múlatták az időt.
Az 1956-os események vidéken nem okoztak túl nagy felfordulást. János édesanyjának volt rádiója, esténként a szomszédok náluk hallgatták a Szabad Európa Rádió híreit. Így kísérték figyelemmel a fővárosi eseményeket, de ezek nagyon messze voltak tőlük. Mindenkit megrázott, amikor egyik szomszédjukat elvitték, mert mint akkor kiderült Államvédelmis volt. Nagyon rendes ember, mindenki szerette, János sokat kirándult velük, egyetlen lányuk jó barátja volt. A szomszéd szerencséjére, amelyik napra kitűzték a kivégzését, hajnalban a szovjet csapatok megszállták a várost. A traumát a család így sem tudta feldolgozni, hamarosan egy másik városba költöztek. Évekkel később tudták meg, a férfi az hatóságnál adminisztratív munkakörben dolgozott.
Egyik nap János anyja meglepő bejelentést tett.
- Csomagolunk, este jön értünk egy autó és disszidálunk.
- És mindent itthon hagyunk?
- Nincs semmi olyan, amit nagyon kéne sajnálnunk. Mindent kiterveltem, kimegyünk Jóska bácsihoz Amerikába.
Tudni kell, hogy János anyjának négy nagybátyja élt New York-ban, közülük egyik 1906-ban telepedett le az új hazában, és igen tehetős volt. Ez a nagybácsi 1945-ben, amikor megtudta, hogy testvére és sógornője elpusztult, hívta Ilonkát és férjét Amerikába, de ők akkor nem akartak egy idegen országba költözni. Később Imre halála után, ismét küldött meghívólevelet, de Ilonka akkor is úgy döntött, hogy nem hagyja el az országot. János, gyermekként ismerte ezeknek a meghívásoknak a történetét. Ezért is lepődött meg anyja friss elhatározásán, de tíz évesen nem volt kétséges, hogy véleménye lehet a dologról, de a döntés Ilonka kezében van.
Este izgatottan várták kis csomagjaikkal, hogy mikor jönnek értük, de a teherautó nem jött, így hát kalandvágyból otthon maradtak.
Az események után egyik nap a tanulószobások mentek ebédelni, és János papírrepülője beszállt egy elkerített üres telekre. Bemászott a kerítésen, és a nagy gazban szétszórva rengeteg géppisztolylőszert talált. Este már sötétben egy haverral visszamentek, és az utcai lámpa, meg kis zseblámpája fénye mellett összeszedték a lőszereket. Olyan sok volt, hogy a lopakodó beszerzőútjukat még kétszer meg kellett ismételni. Otthon a lőszereket szétszedték, mert a puskaporra szükségük volt. Füstös lőport előtte is készítettek, salétrom, faszénpor és kén összekeverésével. Most igazi lőporhoz jutottak, két öt literes befőttesüveg megtelt vele.
A töltényhüvelyekbe egy-egy százas szöget tettek, letették az utcán a járdára és rádobtak egy követ. Nagyot durrant, ők meg futottak, az esetleges számonkérés elől.
A puskaport az ágyúik töltéséhez használták. Kartonpapírból készítettek öt centi átmérőjű hengert, ezt megtöltötték gipszel, és mielőtt megkötött, a közepébe zsírozott ceruzát dugtak és forgatták a gipsz kötéséig. A lyuk hátsó végénél a hengerre merőlegesen kötőtűvel is készítettek egy vékony lyukat, ez lett a begyújtó nyílás. Azután gipszből készítettek egy hasábot, és mielőtt megkötött, ebbe belenyomták az ágyúcsövet úgy harminc fokos emelkedéssel. Gyártottak kis gipsz golyókat, az ágyúcsőbe puskaport öntöttek, selyempapírral lefojtották, mehetett bele a golyó. Bunsen égő lángjánál felizzítottak egy gombostűt, bedugták a begyújtó nyíláson, és lőttek. A gyári puskaporral kétszer olyan messzire, mint az általuk gyártott füstössel.
Egy ilyen lövöldözésük végeredménye volt, hogy a nagyon lefojtott ágyúból egy egész lángcsóva lövellt ki, begyújtva egy bejárati ajtó csipkefüggönyét. Osztálytársukat a szülők eltiltották tőlük, ebbe a lakásban többet nem is jártak.
Ötödikes korában János komolyabban elkezdett foglalkozni a kémiával, bár tananyagként csak később találkozott vele.
A nyári és téli szünetek egy részét a fővárosban töltötte apai nagynénjénél, ilyenkor spórolt pénzét a kőrúti Uránia boltban költötte el, felszereléseket és vegyszereket vett kémiai kísérleteihez.
Az első otthoni kísérlete nagyszerűen sikerült, tintás vizet desztillált. De túl nagyra állította a Bunsen égő lángját, nagy volt a gőzfejlődés, és a lombik felrobbant. A konyha plafonját és a falat szép kék foltokkal dekorálta, ezért kénytelen volt néhány nap múlva önkéntes alapon kimeszelni a helyiséget.
Még harmadik osztályos korában János osztályának volt egy irodalom órája, amikor dolgozatot írtak az anyák napjáról. Már eltelt az óra több mint fele, de János még nem írt egy sort sem. Ekkor hirtelen ötlettel bombázta a tanító nénit.
- Lehet a fogalmazást versben írni?
A tanító néni megdöbbent, és mosolyogva igent mondott. János végiggondolta, hogy is kell verset írni, ekkor még nem igen tanultak a sorok és szótagok viszonyáról, a rímekről. De tíz perc múlva kész volt élete első költeménye. Az iskolában ő lett a csodagyerek. Persze minden csoda három napig tart, néhány hét múlva már senki nem emlékezett arra, hogy költő zseni született, még ő sem.
Két év eltelt közben, és megszületett második verse. Okulva az előző körüli nagy porverésről, ezt már csak magának írta. És innentől kezdve rendszeresen születtek versek, közülük csak kevés látott nyilvánosságot, de a körülötte élők, rokonok és barátok tudtak róla és olvashatták.
János mindig jó volt fogalmazásból, ennek köszönhető, hogy amikor a helyi napilap elindította heti egy oldalon az úttörő híradót, a kis szerkesztőségbe iskolája őt delegálta. Nagy élvezettel látott a munkához, minden kedden délután bent volt néhány kisdiák a szerkesztőségben, késő estig, ilyenkor tanították a gyerekeket az újságírásra és megkapták a heti feladataikat. A kiadott instrukciók alapján elkészítették riportjaikat, amit átszerkesztettek felnőtt kollégáik, és ezekből állt össze a csütörtöki egy oldalnyi Úttörő Híradó. János az általa írt, és az átszerkesztett változatot mindig összevetette, így néhány hét után az első gyerek volt, aki hibátlan cikket adott le.
Ez már valami, gondolta, és túlzottan megnőtt a mellénye, kellett néhány hét, hogy ezt maga is észrevegye. Nagyon elszégyellte magát és hetekig tartó erős önkontroll alatt igyekezett visszatérni saját valós énjéhez.
János egész életében volt valami kettősség. Voltak olyan képességei, melyek alapján kitűnt a tömegből, és mégis igyekezett átlagosnak láttatni magát. A végleteket amúgy sem szerette, és nem akart semmiben leg-leg lenni.
Minden, amibe belefogott csak addig érdekelte, amíg kiderült, hogy abban mire képes. Ha valamiben az átlag feletti szintre jutott, a további fejlődésre már nem fordított energiát. Többen ezt úgy magyarázták, hogy nem volt elég kitartó, de ez nem igaz, mert addig a pontig nagyon kitartóan tudott küzdeni. De mindig volt egy határ, amit már nem akart túllépni, ezért sem lett olimpiai bajnok, vagy űrhajós. És persze sok minden más sem lett, de mindent kipróbált, amit fontosnak tartott.
Ezzel kapcsolatban álljon itt egy Jánosra nagyon jellemző történet. Volt az osztályában egy nagy verekedő hírében álló fiú. Ez a srác úgy bunyózott, hogy rúgott, harapott, pofozott, és közben nem érdekelte, hogy ő is kap bőven, ezért a verekedések vége mindig az volt, hogy a másik fél meghátrált. János évekig kerülni tudta az összecsapást, amúgy másokkal sem verekedett soha. Egyszer ez a fiú olyan durván sértegette János anyját, hogy ölre mentek. János tudta, most nagyon tönkreverik, de nem érdekelte mi lesz vele, a fiú technikájával, mint egy gép osztotta az ütéseket és a rúgásokat. Valószínű, hogy János többet kapott, ő kezdő volt, a másik fiúnak már volt gyakorlata. De végül a rutinos verekedő hátrált meg, miközben véresre és dagadtra verték egymást. Óriásit nőtt János ázsiója az iskolatársai előtt. Mivel óra közti szünetben történt a bunyó az iskola udvarán, a más osztálybéliek is látták a verekedést. Ez volt az a pillanat, amikor János lehetett volna az iskola vezérürüje. De erre a tisztességre nem tartott igényt, soha többé nem verekedett általános iskolai tanulmányainak végéig. Igaz az ominózus verekedésük, és hihetetlen győzelme emléke ott élt mindenkiben, így senki sem akart kikezdeni vele.
Pontosabban verekedésre már nem került sor, de az eset után néhány nappal egy pofonnal vett elégtételt az egyik barátján esett sérelmekért. A pofont kapó fiú nem is védekezett, fiatalabb is volt nála, meg valószínű ő is szemtanúja volt az elhíresült bunyónak. De az atrocitást nem felejtette, harmincöt évvel később, mint a város polgármestere mondta, amikor be akarták mutatni neki Jánost, hogy még emlékszik a pofonjára.
János anyának igen kiterjedt baráti köre volt, közülük négy család rendszeresen összejárt és mindent megünnepelt. Karácsony, húsvét, farsang, névnapok, születésnapok, és ami még eszükbe jutott. Ilyenkor mindenki hozta a házi süteményét, borát, pálinkáját és likőrjét. Az italozás közben nótáztak, a gyerekek meg játszottak a szoba másik felében.
Egy alkalommal a szokásos buli Jánosék lakásában zajlott, a felnőttek körbeülték a kihúzott étkezőasztalt, és iszogattak. Jánosnak a házi csokoládélikőr nagyon ízlett, kifigyelte kinek a pohara van tele kedvenc italával, bemászott az asztal alá, felnyúlt, és megvámolta a poharakat. Szüleiknek addigra már nagyon jó kedvük volt, észre sem vették a mesterkedését. De a szervezete észrevette, elnyúlt, mint egy béka, aznap a buli gyorsan befejeződött.
Másnap délig nem tudott magáról, anyja háromszor öltöztette át. Amikor felébredt, és meglátta az asztalon az üvegeket, és a mosatlan poharakat, ismét rá jött a hányinger, de már nem volt benne semmi, csak a keserű epeváladék. Anyja erre ébredt, mert Ő egész éjjel ott virrasztott az ágyánál kétségbe esve. Ekkor János hat éves volt. Sokáig emlékezetes maradt ez az éjszaka, még tizenkét éves korában is, ha meglátta a fűszeresnél a likőr aromát, rosszul lett.
A középiskolát is absztinensen kezdte, csak később barátkozott meg az alkohollal, de nagy szerelem soha nem alakult ki közöttük.
Anyjával többször elmentek nyaranta a Balatonra néhány napra. Fonyódon és Bogláron volt a baráti körbe tartozó családoknak nyaralója. Ilyenkor összejött a megszokott társaság, borozgattak és nótáztak. Vagy átmentek néha Badacsonyba, máskor Révfülöpre az ismerős boros gazdák pincéibe. A felnőttek mindig konszolidáltan spiccesre itták magukat, közben a gyerekek jókat szaladgáltak a szőlős dombokon, vagy bújócskáztak a pincékben. Később, már ők is ott nótáztak a felnőttekkel, miközben itták a mustot, vagy a limonádét. A bort János soha nem kívánta meg, de ennek nem a korábban írt részegsége volt az oka, rosszullétet csak a likőraromás dobozok látványa okozott.
Így teltek el általános iskolás évei, mikor is nagy feladat előtt állt, döntést kellett hozni a további tanulmányairól. Ő vegyipari technikumba készült, de kiderült, hogy az erre kiszemelt iskolának nincs kollégiuma. Így megtörtént élete első pályamódosítása, gépipari technikumba ment egy másik városba. Azért erre az iskolára esett a választásuk, mert anyjának főkönyvelője korábban itt végzett, és jó barátságban volt az iskola igazgatóhelyettesével, aki egyben a kollégium igazgatója volt. Ő közvetve megígérte János anyjának, ha a fiú eléri a felvételin szükséges és elégséges pontszámot, a kollégiumba is felvételt nyer. Akkor az volt a rend, hogy délelőtt írásbeli, és aki megfelelt délután szóbelizhetett. Az eredménye mindenkinek aznap ismert volt, utána két hét alatt a kapott pontszámok sorba rendezése alapján döntöttek a felvételt nyert személyekről. Az eredmények kihirdetése után a kollégium igazgatója beszélt Jánossal, és édesanyjával.
- Anyika, gratulálok a fiatalúrnak, hibapont nélkül vizsgázott, így nem kell megvárnia a levelünket, János fel van véve az iskolába, és ahogy Ducinak ígértem, a kollégiumba is.
Miközben ezt mondta, szemeivel alaposan végigmérte Jánost.
Később derült ki, hogy az iskola újkori történetében ilyen, csak egyszer fordult elő, két évvel korábban. A fiút, aki ekkor már harmadik osztályos tanulmányait kezdte meg, tanárai matematikai zseninek tartották.
Az általános iskola befejezése után, mint minden nyári szünetben János két hetet egy gyereküdülőben töltött, két hetet dolgozott egy erdészetben, a többi időt átlógta a haverokkal.
A gyereküdültetés náluk rendkívüli kiváltság volt, melyben János minden nyáron részesült. Anyja a Szakszervezetek megyei szervezetében üdültetési felelős volt, társadalmi munkában. Egyetlen fizetsége, hogy kisfiát minden évben beutalhatta két hétre egy üdülőbe.
Az első ilyen beutalás az általános iskola első osztályának elvégzése után történt. Korábban nem volt olyan, hogy anyjától távol lett volna, akár csak napokra is. A két hetes üdülésbe két hétvége esett bele, és a legtöbb gyereket meglátogatták a szüleik. János anyja nem ment egyik hétvégén sem, és ő nem tudta, hogy ennek nagyon egyszerű oka van, nincs pénzük az útiköltségre. A látogatási idő alatt János elbújt a hatalmas elefántfű bokrok között, és úgy bőgött, mint egy újszülött csecsemő.
Aztán megedződött, később már várta ezeket a nyaralásokat. Nyolc év alatt bejárta az ország legszebb gyereküdülőit, és nagyszerű emlékeket gyűjtött össze. A középiskolás éveiben ez a lehetőség nem adatott meg, de felnőttként még néhányszor élvezte a szakszervezeti beutalók nyújtotta előnyöket.
Még volt egy búcsúztatása a helyi újságnál, nagyon szépen köszöntek el felnőtt kollégái ifjú munkatársuktól. A főszerkesztő felhívta a másik megye napilapjánál kollégáját, és figyelmébe ajánlotta Jánost. Így középiskolás éveiben is folytatta az újságírást, a napilap külső munkatársa volt, és cikkeiért már pénzt is kapott. Persze ebből nem lehetett meggazdagodni, de nem volt az a pénz, amit ne tudott volna sikeresen elverni.